Ace Combat 7: Skies Unknown teszt
Több, mint egy évtizedet kellett várni arra, hogy az Ace Combat sorozat visszatérjen a gyökereihez. Most visszatért, és újra az égbe emelkedhetünk a győzelemért. Égi háború hetedszer is.
Hiába van jelen 1995 óta, az Xbox játékosok csak jóval később repülhettek be az Ace Combat világába. A 2007-ben debütált, remek hatodik rész kizárólag Xbox 360-ra készült el, ám ekkor még nem sejtettük, hogy utána hosszú csend következik. A mesterségesen „nyugatiassá” tett, 2011-es Assault Horizon tévút volt, és némi útkeresés után egészen mostanáig kellett várnunk, hogy a Namco legendás sorozata visszatérjen a gyökereihez. Semmi titok nincs abban, hogy az új rész pontosan ezt teszi, és hogy mennyire szolgai módon, az egyszerre áldás és átok.
Az Ace Combat 7: Skies Unknown gerincét egy igen hosszú, 20 küldetésből álló kampány adja, amit a sorozatra jellemző, viszonylag mély történetmesélés is végigkísér. Újra a fikcionális Strangereal univerzumban járunk, a negyedik és ötödik rész eseményei után, ahol két nagyhatalom között új háború tör ki, a konfliktus pedig látszólag egy űrlift körül bonyolódik. Mi ebben a káoszban egy Trigger hívójelű pilótát alakítunk, a sztorit pedig több szemszögből tolmácsolják, így megismerhetjük a háború különböző oldalait. Az a javára válik, hogy egyik fél sem egyértelműen jó vagy gonosz ebben a történetben, de azért senki ne számítson hollywoodi blockbuster színvonalra. A sztori ráadásul háttérbe is szorul, hiszen a lényeg mégiscsak az akción van.
Játékmenet tekintetében az Ace Combat 7 egyértelműen visszatérés a klasszikus repülős alapokhoz, mindahhoz, ami miatt megszerettük a sorozatot. A repülőgépek irányítása, a kameranézetek, a kicsit lassabb, taktikusabb akció mind-mind az eredeti élményt hozzák vissza, méghozzá sikerrel. A játékban szabadon repkedni vagy közelharcot vívni épp olyan élvezetes, mint korábban. Ráfordulni a célra, bemérni, elereszteni két rakétát, majd fordulni a következőre, közben megjelenik a „Destroyed” felirat, mindez megunhatatlan játékmeneti hurok, amire az egész széria építkezik. Akár földi, akár légi célpontok ellen küzdünk, a játék soha nem válik kaotikussá vagy hatásvadásszá. Épp annyira feszes és izgalmas, hogy egy-egy küldetés után izzadt tenyérrel, heves szívdobogással tegyük le a kontrollert. Ilyen szempontból a produkció teljes siker.
Érdekesség a kampányban a küldetések (és a multiplayer meccsek) után kapott fizetőeszköz, amit egy Repülőgép fán (Aircraft Tree) költhetünk el új gépekre és fejlesztésekre. Gyorsabb és erősebb rakéták, jobb fordulékonyság, több muníció és hasonló extrák szerelhetők fel a vasmadarakra, amikre szükségünk is lesz, mert a játék bizony még könnyű fokozaton sem az. Egyszerű és jól működő mechanika ez, ami további motivációt nyújt akár a küldetések újrajátszására, nehezebb fokozatok kipróbálására és a többjátékos meccsekre is. A két módban szerzett MRP (ez a virtuális pénzünk neve) szerencsére egy kasszába folyik, így ez egy kiváló plusz réteg a játékmenet rendszerében.
Ami viszont annyira nem jó, az maga a küldetésdizájn. Sajnos ez az a pont, ahol a fejlesztők túlságosan is vissza akartak térni a régi iskolához. Hiába tartott ilyen sokáig a fejlesztése, az Ace Combat 7 gyakorlatilag ugyanott tart, ahol a tizenegy évvel ezelőtti hatodik, vagy akár az összes többi korábbi epizód. Ennyi idő után sem sikerült előremozdítani a sorozatot, nincsenek modern megoldások. Az összes küldetés időhatáros, mintha egy játékteremben ülnénk, és a húsz küldetés alatt minden létező Ace Combat klisé visszaköszön, a röhejesen manőverező, alig lelőhető főellenségektől a kanyonos lopakodáson át a „repülj végig az alagúton” agyrémig. Az objektívák sem mindig világosak, gyakran csak a folyamatos rádióbeszélgetésből derül ki, mi történik éppen, de az akció közben erre nem mindig tudunk odafigyelni. Az eredmény több, feleslegesen frusztráló küldetés, többszöri újrapróbálkozás, ami a ritka ellenőrzőpontok miatt extra idegesítő tud lenni.
A fejlesztők sajnos képtelenek voltak túllépni önmaguk berögződésein, és ha szigorúak akarunk lenni, akkor gyakorlatilag ugyanazt a játékot adják el nekünk megint, csak újracsomagolva. Változatosságra, persze, nem lehet panasz, a legkülönfélébb napszakok és időjárási viszonyok között zajlanak a csaták, sivatagban, havas, erdős tájak, vagy épp tenger felett, ilyen szempontból tehát rendben van. De az elavult, scriptelt dizájn rányomja a bélyegét a kampányra. A végtelenül elnyújtott missziók, ahol lelőjük az összes célpontot, de aztán mindig jön a „Várj, hoppá, újabb ellenség” típusú közhely, a soha elpusztulni nem akaró szupergépek és –drónok, és még lehetne sorolni.
Szép dolog a hagyomány, de ideje lenne modernizálni. Például milyen jó lenne, ha a küldetésekhez mi választhatnánk időpontot, sorrendet, szabadabban járhatnánk be a világot, vagy legalább nem lennénk mindig időhöz kötve, és az egész háború alakulása jóval dinamikusabb lenne. És akkor a gyűlölt „escort” küldetésekről ne is beszéljünk, amikre gyakran semmi ráhatásunk nincs, mert a játék úgy dönt, hogy a barátunkat lelőtték, és kezdjük újra. Ezeket jobb lenne elfelejteni.
Ez nem azt jelenti, hogy abszolút nincs újdonság. Némelyik helyszínen a dinamikus felhők és időjárási viszonyok befolyásolják a küldetéseket, ami szerintem nagyon jó ötlet. A viharok fel-le dobálják a gépet, ha pedig villám csap be, akkor az összes kijelző eltűnik egy időre. Ez megnehezíti a célzást és a repülést, így a megszokott akcióból kizökkentve bizony oda kell figyelnünk. Csak néhány pályán találkozunk ezekkel az új tényezőkkel, de ezek talán a játék fénypontjai.
Az Ace Combat 7 rendelkezik online multiplayerrel is, ami nem hogy fapados, hanem az a fa még gyalulva és lakkozva sincs, annyira nyers. Két játékmód van, Team Deathmatch és Battle Royale (ami, kedves Namco, nem az, hiába hívjátok így, hanem szimpla respawnolós Free For All), és összesen öt pálya, amik felett repkedhetünk. A többszereplős mód egyszerű lobbirendszerben működik, annak minden előnyével és hátrányával. Az akció itt különösen izgalmas, köszönhetően az emberi (de nem emberfeletti) ellenfeleknek, az online kód teljesen stabil, még csak megingással sem találkoztam.
Ellenben nagyon hiányoznak a további, modern lehetőségek. Hol vannak a kooperatív opciók, küldetések, időszakos kihívások? További pályák és játékmódok, célok, ahol nem csak az lenne a lényeg, hogy egymás körül forgolódjunk nyolcan? Nagyon sok lehetőség lenne még ebben, amikkel a fejlesztők egyáltalán nem éltek. Hiába működik nagyon jól a játékmenet magja, ha ezt nem tudjuk eléggé kihasználni. Lehetne repülni botok ellen, lehetne „horda mód”, módosítható extra kihívásokkal és körülményekkel. Ami van, az, bár élvezetes, rövidtávon megunható.
Technikai értelemben is hasonlóan vegyes a kép – szó szerint. A Namco dobta a saját grafikus motorját, és helyette Unreal Engine 4-re váltott, aminek megvannak a maga előnyei, de sajnos hátrányai is. Az Ace Combat 7 alapvetően látványos, szépen kidolgozott repülőgépekkel, messziről nézve gyönyörű tájakkal, és végre 60 fps-re belőtt képfrissítéssel. A prímet az UE4 által hajtott gyönyörű részecske effektek viszik: ahogy a felhőkön átrepülve a víz kicsapódik a szélvédőn vagy a kamerán, áthúzunk egy esőfelhőn vagy homokviharon.
A dolog árnyoldala viszont a kritikán aluli teljesítmény. Xbox One S konzolon 720p felbontással és teljesen instabil képfrissítéssel kell beérniük a virtuális pilótáknak. Csak összehasonlításul: tizenegy éve az előző konzolon a hatodik rész futott így… Xbox One X-en stabil 60 fps-t és 1080p-t kapunk, de mondani sem kell, ezek a paraméterek bőven elmaradnak a mai modern játékokétól. Az erősebb konzolokon kapjuk azt a szintet, ami normál esetben az alapmodelleken lenne standard, a sok filmes effektus miatt ráadásul az egész kép folyamatosan életlen játék közben is. A japán fejlesztők sajnos képtelenek megbirkózni az Unreal Engine-nel, ennek a Tekken 7 és (kisebb mértékben) a Soul Calibur VI után újra érezni az eredményét.
Nem érheti szó a ház elejét viszont a soundtracket illetően. Keiki Kobayashi, aki már számos Ace Combat játék zenéjét szerezte, nagy rutinnal hozza a kimagasló színvonalat, így a hetedik részben is fantasztikus dallamokat hallhatunk, mindig új köntösben. Ez nagyban hozzájárul az epikus hangulathoz, némelyik szám (például a Daredevil) pedig simán elmenne bármelyik mozifilm főtémájaként is. Kár, hogy a Music Player mód csak a Deluxe változatban érhető el, én mindenkinek nagyon javasolnám, hogy hallgassa, mert tényleg új szintre emeli az élményt.
Az Ace Combat 7: Skies Unknown nem jelent valódi újdonságot a korábbi részekhez képest, a fejlesztők túlságosan is ragaszkodtak a hagyományokhoz és a klisékhez, ami 2019-ben már több frusztráló pillanatot okoz, mint kellene. Technikai értelemben is elmarad az élbolytól, ami különösen fájó, hiszen olyan ritkán jelennek meg ezek a játékok, és annyira üres a műfaj, hogy lehetőség lett volna valami igazán átütőt, etalont alkotni. Ettől függetlenül az tisztán látszik, hogy ez egy igényes, kidolgozott produkció, amit szívvel-lélekkel raktak össze a Project Aces mesterei. Hamisítatlan Ace Combat élmény, ami most talán egy egészen új generációt ér el, és kikövezi az utat a folytatások számára. Amikre remélhetőleg nem kell újabb évtizedet várnunk.
7
