Crash Bandicoot N. Sane Trilogy teszt
dreampage 2018. Jul. 13.

Visszatért egy rég nem látott hős. Újraindul a Wumpaszüret, Crash Bandicoot végre Xbox One-ra is bepörgött. Közben megszépült, de hozta magával a régi rigolyáit. Így is kell nekünk? Teszt.

Az 1990-es években minden konzolos platformnak szüksége volt egy kabalára. Egy színes hősre, egy arcra, amivel azonosítani lehetett a gépet, a mögötte álló céget, az egész világot, amit kínált. A Nintendónak ott volt Super Mario, a Sega szekerét Sonic the Hedgehog tolta, az akkoriban újoncnak számító Sony-nak is szüksége volt hát egy platformer héroszra, aki ringbe száll a riválisokkal. Crash Bandicoot kapta ezt a szerepet, és éveken át becsülettel viselte is – eredeti fejlesztőcsapata, a Naughty Dog három klasszikus mászkálós ügyességi játékot tett le az asztalra, amik minden olyan tulajdonsággal rendelkeztek ahhoz, hogy Crash-t igazi kabalává tegyék. Ez a trilógia a mai napig szép emlékekkel él az idősebb játékosok memóriájában, és ezt kaptuk most meg felújítva, a licenszjogi kavarásoknak köszönhetően immár Xbox One-ra is.

A Crash Bandicoot N. Sane Trilogy nagyon röviden és egyszerűen körülírható: egy gyűjtemény, amely teljes egészében felújított grafikával tartalmazza a három eredeti játékot. Minden más a régi maradt, beleértve a játékmenetet is, extraként pedig két, korábban soha nem látott pálya funkcionál. Rögtön a főmenüben választhatunk a három cím (Crash Bandicoot, Crash Bandicoot 2: Cortex Striker Back és Crash Bandicoot: Warped) között, ezekben egymástól függetlenül haladhatunk és menthetünk. Ennyi – se több, se kevesebb, ez pedig jó és rossz dolog egyszerre.

Jó dolog, mert Crash nem véletlenül hagyott szép emlékeket bennünk. Bár manapság ismét egyre több a jó platformer, olyan igazán színes, életteli, a modern konzolok erejét ténylegesen kihasználó mászkálós játék nagyon kevés van, ez a klasszikus trilógia pedig pont ilyen, ennél fogva nagyon látványos, friss, üdítő élmény a kortárs játékpalettán. A főszereplő erszényes borz figurája ügyesen egyensúlyoz a szórakoztató udvari bolond és egy kretén idióta stílusa között, a történet és az univerzum pedig minden szükséges elemmel rendelkezik. Lehet gyűjtögetni (Wumpa Gyümölcsöt), van főgonosz (Dr. Neo Cortex), sokféle ellenség, változatos pályák, a második és harmadik részt pedig egyre több játékmechanikával dobták fel a fejlesztők, folyamatosan csavargatva az akkoriban igazán úttörőnek számító 3D-s formulát.

Az eredeti alapanyaghoz való ragaszkodás ugyanakkor kevésbé szerencsés, mert ennyi idő után már jól látható (és belátható), hogy a Crash játékok sosem értek fel Sonic vagy Mario mellé. Játékmenetben sajnos már húsz éve is nagy volt a lemaradás, erről pedig ebben a felújított gyűjteményben is túlontúl kijózanító emlékeztetőt kapunk. Egyetlen szóval lehet legjobban jellemezni a játszhatóságot: pontatlan. Mindhárom epizódnak az a fő baja, hogy az irányítás egyszerűen nem elég jó, a karakter és az ellenfelek, illetve a platformok kölcsönhatása nem érezhető. Crash olyan felületekről csúszik le, ahonnan látszólag nem kéne neki, nem érezhetőek az ugrások, a kamera és a figura mozgása sincs igazán összhangban, ettől olyan a hatás, mintha a valódinál több input lag lenne a játékban. Egy ügyességi címben, ahol a precíz ugrásoknak és a pontos időzítésnek élet-halál jelentősége van, főbenjáró bűn, ha ezek a dolgok nem működnek rendesen. Márpedig itt nem működnek rendesen, és minél tovább haladunk előre, ezt annál gyakrabban érezni.

A Crash játékok mindig is nehezek voltak, és az N. Sane Trilogy is az, méghozzá a kelleténél jobban. Ez a nehézség nem a pályatervezés fortélyai miatt jelenik meg, hanem azért, mert ugyan látjuk, mit kéne csinálni, csak nem sikerül, mert a karakter ott esik le, ahol nem várnánk, vagy akkor találja el egy ellenfél, amikor látszólag nem kéne. Nem segít a kamera sem – a képernyőbe befelé haladó pályákon gyakran olyan sok a takarás, vagy annyira lapos szögben mutatja a főhős hátát, hogy egyszerűen nem látni rendesen előre. A Crash 2-3-ban megjelenő, folyamatos mozgású szinteken (motorozás, csónakázás) pedig annyira gyenge az ütközésdetektálás, és úgy általában az egész irányítás, hogy ez rengeteg halálhoz és szükségtelen frusztrációhoz vezet. A játékok, amiket két évtizede még vidám szórakozásra találtak ki, ma már inkább csak idegesítőek ezzel az elavult megvalósítással.

Annál is inkább kilóg a lóláb, mert a konverziót tető alá hozó Vicarious Visions a látványt fantasztikus szintre emelte. Ahogy az várható volt, az Xbox One X változat magasan a legjobb a konzolosok között, natív 4K felbontással, stabilabb képfrissítéssel, szebb árnyékokkal és rövidebb töltési időkkel, mint más platformokon. A klasszikus játékok minden eleme újra lett modellezve, csaknem egy animációs film minőségét kapjuk, gyönyörű színekkel és látványos mozgásokkal, új bevilágítással és mindennel, ami kell. A grafikára nem is lehet panasz, egy dolgot leszámítva: az egész csak 30 fps-sel fut, még X-en sincs lehetőség 60-ra, pedig ez a játékmeneten is segítene valamelyest, és a PC verzió alapján az erősebb konzolok simán elbírnák kisebb felbontás mellett. Sajnálatos, hogy ez kimaradt.

A csillogó-villogó grafika mellett tehát még jobban kijönnek a játékmenet kiforratlanságai. Ezért nem az eredeti fejlesztők hibásak – 20-22 éve ez még teljesen jó volt, de a ráncfelvarrásba belefért volna, hogy az irányítást is modernizálják egy kicsit. Hiába szép, ha némelyik pályán kedvünk lenne a földhöz vágni a kontrollert, mert annyira sok a felesleges halál. Az egész felújított Crash-élmény valahogy nehézkesebb és ügyetlenebb, mint amire emlékszünk.

Sajnos ezt a gyűjteményt legalább annyira meghatározzák a hibái és hiányosságai, mint az érték, amit egyébként képvisel. Ha már retró kollekcióról beszélünk, jó lett volna bele némi extra. Galériák, kulisszák mögötti videók, egykori fejlesztők visszaemlékezései, korabeli trailerek, akármi. Jópofa lett volna, ha bármikor átválthatunk a régi grafikára, mint mondjuk a Halo Anniversary esetében. Az N. Sane Trilogy-ban nincs semmi ilyesmi, csak a három játék, és kész. Az viszont mindenképp pozitív, hogy két, teljesen új szintet is kapunk (igaz, ezek is leginkább a hajunk kitépésére jók).

Szép dolog a párás tekintetű nosztalgia, és tényleg vannak játékok, amikkel még évtizedekkel a megjelenésük után is jó játszani. Az látszik, hogy a Crash Bandicoot N. Sane Trilogy-ban valóban rengeteg munka fekszik, hogy ilyen grafikai színvonalra hozzák a régi címeket. De az elavult játékmenet és a pontatlan, sokszor kiszámíthatatlan irányítás miatt ez a gyűjtemény a kellemes emlékek mellett a rosszakat is előhozza. Új játékosoknak éppen ezért nem annyira ajánlható, egyszerűen azért, mert őket inkább csak idegesíteni fogja. Azok viszont, akik már húsz éve is játszottak, és kedvelték a szőrös kis rosszcsontot, újra jól fognak vele szórakozni. Nagyon igényes, profi felújítása egy trilógiának, ami sajnos a vártnál kicsit rosszabbul öregedett. Reméljük, Spyro jobban állja az idő vasfogát.

7

A tesztpéldányt a Microsoft Magyarország biztosította.