Diablo IV teszt
Tizenkét év után tért vissza a Blizzard akció-RPG sorozata, a negyedik felvonás pedig alighanem az idei év egyik legjobb játéka lett.
Nem gondolom, hogy lehetséges volna túlbecsülni a Diablo sorozat videójátékokra gyakorolt hatását. Az 1997-es első rész nem forradalmasította, hanem gyakorlatilag megteremtette a valós idejű, gyors akció-RPG-k műfaját. Lehet, hogy nem ez volt az első játék, amely a lassú és/vagy körökre osztott szerepjátékos harcokat nagy tempójú kaszabolásra és varázslatokra cserélte, de mindenképp ez volt az, amely világszerte népszerűvé tette a felülnézetes, akciódús kalandokat. A világsikert a második rész legendává emelte, a PC-re 2012-ben, konzolokra egy évvel később megjelenő Diablo III pedig, bár több vonatkozásban is megosztotta a rajongókat, mégis abszolút bebetonozta a szériát, mint a műfaj koronázatlan királya. Ilyen előzmények, több, mint egy évtizedes szünet, és néhány ballépés (khm… Immortal) után érkezett meg a Diablo IV, amely egyszerre igyekszik megújítani és még nagyobb magasságokba emelni a Blizzard Entertainment talán legjobb művét.
Mivel a címadó Terror Urát, már legalább háromszor elpusztítottuk, a negyedik rész főgonosza, vagy legalábbis antagonistája Lilith, aki nem más, mint az emberek világa, Sanctuary szülőanyja. Hogy véget vessenek a mennyország és a pokol örök háborújának, ő és az angyal Inarius létrehozták ezt a köztes dimenziót, ahol angyalok és démonok leszármazottai élhettek békében. Ebben a dark fantasy univerzumban a béke, persze, sosem tartós, úgyhogy szövevényes események láncolata következtében Lilith, a Gyűlölet Lánya vérengzésbe kezd, ezért Inarius száműzi az emberek világából. Na, a Diablo IV-ben visszatér, ezért lesz szükség egy új hősre (mit ad isten, ránk), hogy szembe szálljon a Gyűlölet Anyjával. A cselekményről beszélni spoiler lenne, akit érdekelnek a Diablo történelmi előzményei, annak melegen ajánlom a The Book of Lorath sorozatot, amely kiválóan elbeszéli az első három rész eseményeit.
A cselekmény mindazonáltal nem a Diablo IV erőssége – a kampány nagy része abból áll, hogy a főgonosz nyomában járunk, és az egyik utolsó életben maradt Horadrim társaságában próbáljuk megfejteni a Gonosz Nagy Tervét. Komplett fejezetek szólnak arról, hogy mindenhová túl későn érkezünk, és ezért indulni kell a következő lehetséges helyszínre. Az pozitív, hogy mélyebb bepillantást kapunk a világ történelmébe, és a három dimenzió (menny, Sanctuary, pokol) viszonyába, de a beszélgetések többsége sajnos nem több, mint porhintés, ami ürügyet szolgáltat, hogy újabb és újabb városokba és tájakra látogassunk el. Maguk a sztori küldetések nagyon jók, gyakran egyedi helyszíneken játszódnak, hosszúak, és van köztük kifejezetten ötletes megoldás is, de maga a forgatókönyv biztosan nem lesz sehol díjra jelölve.
Játékmenetében a Diablo IV nagyrészt megtartotta a műfaj jellemzőit – továbbra is egy felülnézetes, valós idejű akció-RPG-ről beszélhetünk –, ám az ismert alapokra a fejlesztőknek egy merőben új élményt sikerült felépíteniük. Elődeivel ellentétben a negyedik rész nyílt világú kaland: Sanctuary hihetetlen méretű összefüggő területeit járhatjuk be gyakorlatilag szabadon. Ez a „felvilág” nem pusztán óriási és gyönyörű, de változatos is, a felderítése pedig igazi öröm. Nem hagyományos „nyílt világ”, nincs tele a térkép gyűjtögetnivaló kacatokkal – minden tevékenységnek értelme és haszna van. A világból nyíló, minden alkalommal véletlenszerűen nyíló dungeonök, kazamaták saját környezetekkel, kihívásokkal és célokkal rendelkeznek, és egyedi jutalmakat adnak; az Erődítmények (Stronghold) magas szintű, brutális helyszínek, melyek elfoglalása új gyorsutazási pontokat vagy további barlangokat nyit meg; a mellékküldetések nemcsak a háttértörténetet bővítik, de a teljesítésükkel hírnevünk is növekszik, ami ugyancsak jutalmakhoz vezet: tapasztalati- és képességpontok, több gyógyital stb.
Hogy a rövid bevezető szakasz után ki merre indul, és mit csinál a Diablo IV világában, az már rajta múlik – a játék tökéletesen oldotta meg a nyílt világok problémáját, nincs benne üresjárat vagy felesleges tevékenység. Mindig fejlődünk, mindig szerezhetünk új zsákmányt, mindig jutunk valahova. A tevékenységek szintje adják magukat, az összetett és kiforrott karakterfejlesztés, a mindig valami új felfedezésének varázsa szinte letehetetlenné teszik. Az iszonyatos méretű világ bejárása és a kampány ráadásul csak az első lépés, hiszen ott a nagyszabású endgame, ami új feladatokkal, magasabb világszintekkel és a hamarosan induló szezonokkal végtelenített szórakozássá emeli a Diablo IV-et.
Mindez természetesen mit sem számítana, ha a legfontosabb összetevő, a harc nem működne jól – márpedig hajjaj, de jól működik! Öt kaszt (Barbár, Vadóc, Varázsló, Nekromata és Druida) közül választhatjuk ki saját hősünket, aki lehet férfi vagy nő, és minden eddiginél jobban testre szabhatjuk a kinézetét. A kaland során az első 50 szinten kapunk képességpontokat, amiket a megszokott módon, képességfán oszthatunk szét, majd a következő 50 szinten úgynevezett Paragon pontokat kapunk, amiket a megnyíló, szerteágazó táblán oszthatunk ki, további bónuszokért. A maximális szint értelemszerűen 100, a karakterfejlesztési lehetőségek pedig gyakorlatilag végtelenek, nem valószínű, hogy létezik két egyforma build. A Diablo IV-ben mindenki megtalálhatja a maga kedvencét, a hozzá illő játékstílust és képességeket, ráadásul kísérletezni sem nehéz, a pontok újraosztása ugyanis minimális aranyért megúszható, így jobbára szabadon lehet próbálkozni a gyilkos kombinációkkal.
A harc mindig is a Diablo sorozat egyik legerősebb pontja volt, és nincs ez másként most sem. A negyedik rész elképesztően élvezetes, az első ütéstől a legnagyobb főellenségekig minden összecsapás egy vizuális és játékmeneti orgia. Gyors, tükörsima, minden támadás és speciális képesség ereje szinte fizikailag érezhető a kontrollerben. A Diablo IV egy kicsit talán lassan indul, választott kaszttól függően lomhának érezhetjük magunkat, ám minél jobban erősödik a karakter, annál durvább, vadabb, nagyobb szabású csatákba kerülünk, és ennek a játékmeneti huroknak a mai napig nincs párja.
A nyílt világon kívül is van ám újdonság a játékban, leginkább az online multiplayer, szitokszóval élve az MMO jellegű elemek miatt. Most először a városokban, sőt a nyílt világban is összefuthatunk más játékosokkal, akikkel lehetőség van partiba verődni, vagy épp kereskedni. Ha már nyílt világ: itt gyakran találkozhatunk úgynevezett Világeseményekkel, mindenki számára nyitott kihívásokkal, amiket egyedül vagy közösen teljesítve zsákmány üti a markunkat. Ez utóbbi miatt sem kell már aggódni, a Diablo IV-ben mindenkinek saját loot pottyan, így nem lehet egymás elől felvenni a cuccokat. A legnagyobb tömeges kihívást a World Bossok jelentik: néhány óránként megjelenő, gigantikus főellenségek, akiket csak és kizárólag csapatban, a legjobb felszerelésekkel lehet legyőzni.
Napestig lehetne sorolni, milyen tevékenységek, feladatok, küldetések várják a játékosokat a kampányban, a kampányon kívül, az endgame-ben, a későbbi szezonokban vagy a nyílt világban, de a lényeg, hogy a Diablo IV nem hetekre vagy hónapokra, hanem hosszú évekre garantált kihívást és szórakozást jelent majd, annyira hihetetlenül összetett, és annyira híján van bármilyen felesleges, töltelék tartalomnak.
Ha már eltelt több, mint egy évtized, és kétszer is generációt váltottunk, akkor minimum illő, hogy a Diablo IV technikailag is topon legyen. A játék lenyűgözően szép: stílusát tekintve a fejlesztők visszatértek a Diablo II sötét, realisztikus, démoni világához, szakítva a harmadik rész rajongókat megosztó „rajzfilmszerű” grafikájával. A negyedik rész plasztikus, élethű, groteszk és sötét. A rothadó hullákkal vagy koponyákkal kirakott katakombáktól a füstös bányákon át a kietlen sivatagig, a kísértetjárta erdőktől az ősi romokig a játék csodálatos panorámákat kínál még felülnézetben is. A karakterek annyira részletesen kidolgozottak, hogy a valós idejű átvezető jeleneteknél a kamera még azt is megengedheti magának, hogy teljesen ráközelítsen a szereplők ruházatára, arcára. Ennek megfelelően a történet is hangsúlyosabb, mozifilm minőségű CG és látványos in-game jelenetekkel zajlik a cselekmény, messze látványosabb formában, mint eddig bármikor.
Az éles textúrák és a nagyszerű bevilágítás helyenként szinte fotorealisztikus összhatást produkál. A sötét barlangokba beszűrődő fények félelmetesek, a mély hóban ott maradnak a lábnyomaink, a napégette sivatagban szinte a szánkban érezzük a szélfútta homokot. Bármelyik környezetbe is kerülünk, a jeges gleccserektől a véres folyosókon át a romos városokig elképesztően részletgazdag látványvilágot élvezhetünk. A Diablo IV „felülnézetes” játékként jobban néz ki, mint sok kortárs 3D-s kaland, és természetesen most sem hiányoznak az eltérő napszakok, a vad időjárási körülmények, az izgő-mozgó állatvilág és a rombolható, dinamikus díszletek, amiktől Sanctuary szó szerint élőnek hat.
A Diablo IV-nek igazából nincs gyenge pontja, egy abszolút kiforrott, Xbox Series X-en tökéletesen futó, komolyabb bugoktól mentes, szinte hibátlan produkció. Ha van bármi, amit kritizálni lehet, az legfeljebb néhány dizájn döntésből ered: a játék folyamatos internetkapcsolatot igényel, a szerverek pedig terheltségtől függően okozhatnak problémákat. Ugyancsak visszatetsző lehet, hogy egy teljes árú játékban miért van Battle Pass és mikrotranzakciók – igaz, minden, amit valódi pénzért lehet venni, csak kozmetikai elem, játékmeneti előnyhöz nem lehet jutni általuk. Ezek az újkeletű trendek talán nem a legszerencsésebbek egy egyébként makulátlan Diablo játékban, de tekintve az élmény nagyságát és minőségét, ennyi talán belefér.
Nem tudom, hogy a Diablo IV a Blizzard Entertainment valaha készült legjobb játéka-e, de ha nem, akkor kíváncsi lennék rá, melyik az. A pokol kapuinak negyedik megnyílása minden idők legjobb akció-RPG-jét hozta el nekünk. Játékmenetben, összetettségben, csiszoltságban, látványban nem hogy párja nincs, de ebben a műfajban megközelíteni sem tudja semmi. Egy hibátlan telitalálat, amibe legfeljebb csak a szerverek stabilitása, és a mikrotranzakciók látványa rondíthat bele időnként. Az nem kérdés, hogy ez a sorozat legjobb darabja, és új király született ebben a műfajban. Mindenki, aki kicsit is érdeklődik a fantasy vagy a szerepjátékok iránt, tartozik magának annyival, hogy játszik vele. Csak aztán készüljön, hogy sokáig semmi mással nem fog…
9
A teszt az Xbox Series X verzió alapján készült. A tesztpéldányt a kiadó biztosította.
