Elite: Dangerous teszt
dreampage 2015. Oct. 18.

Xbox One-on is hódít a világ egyik leghíresebb és legösszetettebb játéka. David Braben élete munkája, és a Frontier Developments eddigi legnagyobb fejlesztése az új Elite – de vajon ez a valaha készült legjobb űrszimulátor is? Teszt.

Az 1980-as évek elején egy akkor még jobbára ismeretlen angol programozónak, David Brabennek volt egy álma. A végtelen világűrről, hatalmas űrállomásokról álmodott, amik között szabadon közlekedhettünk, kereskedhettünk, olyan szabadsággal, ami akkoriban nyilvánvalóan elképzelhetetlen volt. Braben számára viszont mégsem volt annyira egyértelmű, hogy mi lehetetlen, és mi nem. Főiskolai társával, Ian Bellel karoltve 1984-re elkészítették az Elite szimulátort, ami túlzás nélkül a számítógépes játékok egy új korszakát nyitotta meg.

Kilenc évvel később, 1993-ban hivatalos folytatást kapott a játék (igen, akkoriban még nem évente jöttek a folytatások…), ekkor már Braben saját cége, a Frontier Developments fejlesztésében, amit újabb két esztendővel később az Elite: First Encounters követett. Azután pedig – csend. A játékipar – részben a konzolok, részben sok más tényező miatt – a ’90-es években komoly változásokon ment keresztül, a fejlődő 3D-s technológiáknak köszönhetően új játékstílusok, új világok születtek, az Elite pedig eltűnt a videojátékok fősodrából, és nem készült hozzá több folytatás.

De Mr. Braben nem szűnt meg álmodozni, és nem tett le az álmáról, hogy lélegzetelállító galaxisunkban repkedhessünk, olyan új világokat fedezve fel, és olyan életet élve, amilyet csak akarunk. Egészen 2012-ig kellett várni, amikor is a közösségi finanszírozás, a felhő technológiák és úgy általában a csillagok is úgy álltak össze, hogy az Elite új életre keljen. A Frontier megalkotta az Elite: Dangerous-t, amely 2014 végétől PC-n és Macen, idén októbertől pedig – köszönhetően a Frontier és a Microsoft közötti szoros kapcsolatnak – Xbox One-on is hódít.

Minden fejlődés és új technológia ellenére az új Elite pontosan az, aminek fejlesztői azt több mint húsz évvel ezelőtt megálmodták. A távoli jövőbe, mégis ismerős helyre kalauzol bennünket: a helyszín a saját galaxisunk, a Tejútrendszer 1:1 méretarányú modellje. Ízlelgessük ezt a mondatot egy kicsit: galaxisunk nagy, mégpedig elképesztően, felfoghatatlanul nagy. Itt nem kilométerekről beszélünk, mint más címekben, hanem megaméterekről, fénymásodpercekről és fényévekről. A Tejút százezer fényév átmérőjű galaxis, a játékban pedig tényleg ez szerepel. Itt nincs olyan, hogy „egyik végéből elmegyünk a másikba”. Lehetséges, de valószínűleg még senkinek nem sikerült. 400 milliárd csillagrendszer, igen, jól olvastad. Mindegyik meglátogatható és felfedezhető, mindben lehetnek kincsek, ellenségek, kalózok, űrállomások, vagy még érdekesebb és egzotikusabb dolgok. Az emberiség által lakott területen kívül (ami a tényleges galaxisban csak egy porszem a maga nagyjából húszezer csillagrendszerével) senki nem megmondhatója, mi vár a felfedezőkre.

Puszta méreteinél fogva aztán az Elite: Dangerous esetében nem is beszélhetünk konkrét történetről vagy cselekményszálról. Ilyen ugyanis nincs. A játék kezdetén ott találod magad a játék legkisebb és leggyengébb űrhajójának botkormánya mögött, számládon egy minimális kezdőtőke, és sok szerencsét, Parancsnok. A játék abszolút nem fogja a játékos kezét (olyan mértékben nem, hogy az a kezdők számára akár félelmetes is lehet), viszont épp ettől lesz zseniális. Itt tényleg mindenki a saját szerencséjének kovácsa. Az alapszabályok, a fizikai törvények adottak, innentől pedig rajtad múlik, mihez kezdesz.

Kezdeni márpedig sok mindenhez lehet – ugyan a játék végig saját szemszögből, a pilótafülkéből játszódik, mégis tevékenységek egész garmadáját végezhetjük, hajónktól, képességeinktől, érdeklődési körünktől függően. Alapvetően a harc, a felfedezés, a kereskedelem és a bányászat kvartettjéből választhatjuk ki a nekünk tetsző feladatokat, de a különböző aktusok mindenképpen összefonódnak. A játék technikai értelemben tulajdonképpen egyfajta MMO űrszimulátor, amelyben összetalálkozhatunk, sőt csapatot is alkothatunk más játékosokkal, és amelyben minden játékos tevékenysége hatással van az egész galaxis sorsára és erőviszonyaira. Nem kell a magányos farkasoknak sem aggódniuk: ha nem akarsz másokkal összeakadni (aminek könnyen rossz vége is lehet), választható a Solo játékmód is. Ilyenkor csak gép által vezérelt hajók népesítik be az űrt, de a gazdasági és egyéb hatások továbbra is érvényesek.

Ennek a teljesen nyílt játékmenetnek nyújt egészen lenyűgöző teret maga a galaxis. A virtuális Tejútrendszer nem egyszerű háttér, nem statikus díszlet. Szimulátorról beszélünk, és ahogy ez a hajók irányítására, úgy az égitestek viselkedésére is igaz. A bolygók, holdak és űrállomások valós keringési és forgási idők alapján mozognak, a csillagok egymás körül, a naprendszerek a galaxis középpontja körül keringenek. Minden mozog, az égitestek gravitációja hatással van a saját hajónkra is, és ez utazás közben is érezhető. Az Elite: Dangerous elképesztően jól visszaadja az űrutazás élményét és veszélyességét. Egész egyszerűen oda kell figyelni a dolgokra, nem csak annyiból áll a dolog, hogy a hajónk orrát ráirányítjuk egy pontra, és gázt adunk.

Hasonlóan profi lett az űrhajók irányítása. Minden típus kezelése más, mérettől, a felszerelt moduloktól és egyéb tényezőktől is függ. Navigáció, de különösen harc közben figyelni kell a sebességre, az energia elosztásra, a túlmelegedésre, a küzdelmek így kifejezetten intenzív és jutalmazó élmények, a legkisebb hajót is remek érzés kirobbantani a világűrből. A fejlesztők már a PC verzió kezelését is Xbox One irányítóra optimalizálták, így nem meglepő, hogy a konzolos változat is tökéletesen működik. Bár nem egyszerű a térben navigálni (és ez a kezdők számára eleinte különösen nehéz lehet), állomásokra dokkolni, megéri a tanulást, mert fantasztikus élmény így közlekedni, „csont nélkül” landolni, részévé válni a távoli jövő galaxisának.

Nem esett még szó a többjátékos módról, ami a CQC (Close Quarter Combat) nevet kapta. Ez egy teljesen különálló karrier, a fő módtól különválasztva, más hajókkal és fegyverekkel. Hagyományos egymás elleni küzdelmekről beszélünk, amit vívhat két négyfős csapat, vagy nyolc pilóta egymás ellen, illetve van Capture the Flag játékmód is. A CQC azoknak tökéletes, akik azonnali intenzív harcélményre vágynak. Nincs várakozás, a matchmaking gyors, a csaták kis űrállomások körül, változatos környezetben zajlanak, a fejlődés pedig kezdetben kellően gyors, néhány meccs után megnyílnak erősebb hajók és fegyverek. Tökéletes kiegészítője ez az alapjátéknak, és nem kérdés, hogy a jövőben még ez is bővülni és fejlődni fog.

Technikai értelemben az Xbox One változat kiválóan sikerült. Tisztázzunk valamit: a konzolos verzió tartalmában és látványban is megegyezik a PC-s eredetivel, a konverzió során nem „butítottak” semmit. Ugyanaz a galaxis, ugyanaz a gazdaság, ugyanazok a hajók, fegyverek, szimuláció és játékmenet. Nem maradt ki semmi, az Xbox One verzió 100%-os élményt kínál. Éppen ezért dicséretes, hogy a grafikából sem sokat engedtek a készítők. A játék 1080p felbontásban, 60 fps képfrissítéssel fut, érzékelhető képtörés nélkül. A mozgás teljesen stabil, érezhetően csak a legnagyobb űrállomások körül esik 60 alá, egyébként tükörsima kép kényezteti a látóidegeket.

Legalább ugyanilyen hatású a játék hangzásvilága. Az Elite zenéi fantasztikusak, ha tetszenek a tudományos alapú sci-fik, akkor értékelni fogod a játék kellemes, soha nem unalmassá váló dallamait, amik mindig az adott szituációhoz igazodnak. Más zenét hallunk Föderációs űrben, mást a Birodalom területén, és a különböző tevékenységek, égitestek is saját témákkal szolgálnak. A hangeffektek nem különben erősek. Habár mindenki tudja, hogy az űrben nem terjed a hang, jobb kikerülni ezt a törvényszerűséget (főleg, ha már az einsteini relativitást is kikerültük a fénynél sok százszor gyorsabb közlekedéssel) az élmény érdekében. Űrhajónk fedélzeti számítógépe folyamatosan szóban tájékoztat bennünket a történésekről, a pilótafülkében mindenféle zörejek hallatszódnak, minden hajtómű hangja más, a robbanások pedig döbbenetes morajjal töltik meg a szobát. Nagyon erős a játék ezen része, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy hihető, realisztikus élményt kapjunk.

Senkit nem lehet hibáztatni azért, ha első (vagy második) ránézésre unalmas, egyhangú játéknak látja az Elite: Dangeroust. Mert lássuk be, bizonyos tevékenységek – felfedezés, bányászat, kereskedelem – bizony unalmas és egyhangú tud lenni. Akit nem vonz ez a stílus, nem érdeklődik a világűr iránt, azt nem annyira fogják meghatni a játék végtelen lehetőségei. Nem fog elszöszölni a hajó felszerelésével, nem fog gazdasági adatokat böngészni és virtuális híreket olvasni, nem fog motivációt érezni, hogy megteremtse a saját karrierjét, felépítse a saját vagyonát, felfedezze a saját csillagait. De ha mindez kicsit is érdekel, ha vonz az ismeretlen, és kipróbálnád magad egy veszélyes, mégis lenyűgöző jövőbeli világban, akkor ez a te játékod.

David Braben álma megvalósult tehát, méghozzá olyan méretekben és minőségben, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. A ’80-as évek klasszikusából mára modern, érdekes, tökéletesen játszható szimulátor lett, amibe az időről időre felbukkanó kisebb bugokat, kiegyensúlyozatlanságokat és szerverproblémákat leszámítva nem lehet belekötni. Az Xbox One tulajdonosok óriási kincset kaptak vele. Ennyire szép, jó, hatalmas, élvezetes űrhajós játék konzolon még nem volt. Az is kérdés, hogy lesz-e valaha. Tudományos alapokon nyugvó valóságos mesterműről van szó. Nem űropera, hanem egy elképzelt jövőkép, amiben szó szerint élni lehet. A végső határ, és még azon is túl. Csak rajtad múlik, átlépsz-e rajta.

9