Ghost Blade HD teszt
dreampage 2017. Mar. 03.

Nosztalgia utazásra invitál a 2Dream új lövöldözős játéka. Az 1990-es évek hangulata köszön vissza, a retro életérzés pedig nagyfelbontásban kel új életre. Merülés a lövedékpokol legmélyebb bugyraiba.

Bármennyire is úgy tűnik, a Ghost Blade HD nem japán játék – a fejlesztést végző Hucast Games csapata német, a kiadója pedig amerikai. A produkció mögött állók viszont kitűnően értik, mitől működött annyira a shoot ’em up műfaj, és miért volt a világ egyik legnépszerűbb stílusa úgy két évtizeddel ezelőtt. A fejlesztők a Dreamcast konzol végnapjaiban több játékkal is jelentkeztek, ezek egyike volt a Ghost Blade, amely most felújított grafikával is kap egy esélyt a Nagyérdemű előtt.

Inspirációs forrásait le sem tagadhatná a játék, szerencsére a fejlesztőknek ilyesmi eszükben sincs. Nem titkolt szándékuk visszahozni a ’90-es években népszerű „bullet hell” stílust. Nemcsak visszahozták, de négyzetre is emelték: ilyen mértékű lövedékpoklot nagyon rég nem láttunk, gyakorlatilag a játék kevésbé szól a tényleges lövöldözésről, mint inkább a képernyőt szőnyegszerűen beterítő színes lövedékek kerülgetéséről, és annak a pár pixelnek a megtalálásáról, ahol űrhajónk épp nem robban darabjaira. A Ghost Blade HD nem ejt túszokat, nem könyörül senkin – ez kérem hardcore shmup a javából.

A történet szerint – mely egyébként komolyabb szerepet nem kap – tízezer évvel ezelőtt az emberek alkottak egy mesterséges intelligenciát, aki megvédte őket a Marson. Nem túl meglepő fordulatként ez az intelligencia ellenük fordult, úgyhogy el kellett pusztítani. A Shira névre keresztelt (és a játék artworkjein zavarba ejtően alulöltözött) M.I. az utolsó pillanatban még lemásolja magát, úgyhogy most rajtunk a sor, hogy végleg a történelem lapjaira költöztessük. A játékban ebből annyit érzékelünk, hogy öt brutál sűrű pályán végighasítva szétlövünk mindenkit, és a végén örülünk.

Már ha eljutunk a végéig. Ebben a játékban nincs örök continue, van viszont három nehézségi fok, melyek közül a legkönnyebb még úgy ahogy menedzselhető, a normál és a nehéz szinteket viszont nem embereknek találták ki. Le a kalappal mindenki előtt, aki végig tudja vinni a játékot ilyen beállítások mellett, aki pedig megszerzi a „játszd végig continue nélkül” achievementet, az valószínűleg tényleg másik bolygóról származik. A játékmenet kőkemény, kompromisszum nélküli bullet hell, de olyan szinten, hogy az már egy kicsit az élmény rovására is megy.

Félreértés ne essék, a játék tökéletesen irányítható és beállítható, igény szerint a játék képét el lehet forgatni, a kép szélein változtatható a fix háttér, és még a mesterséges lassítások is kikapcsolhatók. A probléma inkább az, hogy a rendelkezésre álló játéktérhez képest minden túl nagy. Nagyok a lövedékek, a felszedhető csillagok, medálok és mindenféle extrák, az ellenfelek, és sokszor mi magunk is, ami miatt nem mindig egyértelmű, hol van a hitbox, mennyi lövedék között férünk át valójában. Nekem gyakran az volt az érzésem, hogy nincs elég mozgástér, túl könnyen be lehet szorulni egy-egy sarokba, nem lehet eléggé manőverezni, a vertikális képernyő satuként fogja keretbe a játékost. Kooperatív mód esetén ez csak fokozódik.

A másik dolog, ami egy kicsit zavaró, hogy az irgalmatlanul sűrű akcióban az egyes játékelemek túlságosan egybeolvadnak. Tulajdonképpen mást sem csinálunk, mint a folyamatos tüzelés mellett reménykedünk, hogy nem halunk meg – hiányzik a játékból a Raiden V pontossága, vagy az Ikaruga művészi eleganciája. A Ghost Blade HD-ben nem kapunk mást, mint öt rövid pályán átívelő megállás nélküli virtuális szőnyegbombázást. A három választható űrhajó között sincs sok különbség (bár fegyverzetük eltérő). Az alap lövés mellett középre is fókuszálhatjuk a tűzerőt, ilyenkor viszont csak lassabban tudunk mozogni. Ez leginkább a főellenségeknél jön jól, ott van lehetőség némi stratégiára, de sajnos a pályák többi részére ez nem annyira mondható el. A játék ráadásul irtó rövid: az öt pálya kevesebb, mint fél óra (!!!) tiszta játékidőt kínál.

A kampány mellett van lehetőség az egyes pályákat és főellenségeket külön-külön gyakorolni, illetve van egy Score Attack mód, ahol célunk a legtöbb pont megszerzése, végtelen élettel. A játék szavatosságát nem is a tartalma vagy a hossza, hanem a helyi és online világranglisták adják, a pontvadászok tehát sok szórakozást találhatnak benne.

A játékmenettel ellentétben a HD remake megvalósítását nem érheti kritika. A látvány nagyon szép, színes, jól megtervezett ellenfelekkel és űrhajókkal (már amennyit látunk belőlük), és az akció folyamatos 60 fps-ben zajlik, a képernyőt kitöltő lövedékek esetén is bárminemű lelassulás nélkül. A kép széleire míves, kézzel rajzolt háttereket választhatunk – érdekes mondjuk, hogy a játékhoz készített, már-már erotikus artworkök szinte semmi átfedést nem mutatnak a tényleges alkotással. Jó lett volna néhány átvezető képernyő, vagy párbeszéd, egy kicsit a történetet is kidolgozni, ha már ennyire kevés tartalom került a produkcióba. A szexi karaktereket így nehéz az akcióhoz kötni.

A Ghost Blade HD tehát nem japán játék, és bár kitűnően visszaadja a klasszikus shmup élményt, érződik rajta, hogy nem egy teljesen kiforrott alkotás. Jó lett volna néhány extra pálya, némi történetvezetés, de leginkább egy kissé visszafogottabb és átgondoltabb játékmenet. A fejlesztők egy kissé túl komolyan vették a lövedékpokol kifejezést, és a képernyőt elárasztó színes objektumok mellett mintha minden más egy kicsit hátrébb került volna a fontossági sorrendben. Ezt leszámítva viszont a színes-szagos látvány, a nagyszerű zenék és nem utolsó sorban az alacsony ára miatt könnyedén ajánlható a zsáner szerelmeseinek. A többiek viszont ennél jobb belépőt is találnak ebbe az egyébként nagyon élvezetes, komoly múlttal rendelkező műfajba.

7