Ruiner teszt
Egy elrabolt testvér, egy gonosz megacég és disztopikus jövő. Utazás a cyberpunk legsötétebb bugyraiba a Reikon Games új akciójátékával.
A mozikban épp most futja köreit a Szárnyas Fejvadász rég várt folytatása, így talán az sem véletlen, hogy a Ruiner nemrég jelent meg. A Reikon Games és a Devolver Digital felülnézetes akciójátéka egy kegyetlen és sötét világba hívja a játékosokat, ahol szó szerint a túlélésért kell megküzdenünk. És bár a fejlesztők a játék ezen aspektusát sikeresen túltolták, az ebből eredő frusztráció sem változtat azon, hogy egy alapvetően kellemes, és nagyon hangulatos játékkal van dolgunk.
A távoli jövőben járunk, a helyszín Rengkok, egy sötét, piszkos, neonfényes metropolisz, annak is déli városrésze, ahol a leghitványabb söpredék küzd a túlélésért a csillogó-villogó gigacég, a Heaven árnyékában. A helyzet nem lehet ismeretlen, hiszen a legtöbb, a Blade Runner alapvetésére építkező cyberpunk világ hasonló képet tár elénk. Ebben a futurisztikus mélyszegénységben él arctalan főhősünk is, aki csak a sisakjába épített kijelzőn keresztül kommunikál a külvilággal. Csakhamar kiderül viszont, hogy ő sem több, mint egy dróton rángatott szolga, aki azt teszi, amit mondanak neki.
Egy csúfos közjátékot (ami a játék bevezetője) követően értjük meg a történet lényegét: valaki elrabolta a testvérünket, hogy kísérleteket végezzen rajta, a mi agyunkat pedig meghackelték, hogy olyat tegyünk, amit nem akartunk. Elindulunk hát, hogy rendet tegyünk a bűnbandák, és a még bűnösebb cégvezetők között. Tipikus disztopikus bosszú történet.
A játékmenet felülnézetből történik, de ne tessék egyszerű „twin-stick shooter” mechanikára gondolni. Bár lehet és kell is lövöldözni (a játékban számtalan fegyver felszedhető), képességeink ezzel messze nem merülnek ki. Ugyanilyen fontosak a közelharci támadások, a gyors elugrások, és a különböző egyéb, fokozatosan fejleszthető képesség.
A Ruiner ugyanis egy iszonyatosan kemény reflex játék, és szándékosan az. Néhány lövéstől meghalunk, úgyhogy a Rambo-technika helyett folyamatosan ugrálni kell, és bizonyos képességek (például pajzs, gránátok stb.) is elengedhetetlenek a győzelemhez. Az akció szobáról szobára zajlik, mindig egy adott területen kell elbánni a rosszfiúkkal, hogy tovább mehessünk, itt pedig pontos helyzetfelismerésre és villámgyors reflexekre van szükség. Lehetőség van az idő lelassítására, a térugrás (dash) és a közelharci támadások kombinálására, vagyis aki ügyes, az baromi látványos módon intézheti el az ellenséget, akár egy cyberpunk anime hasábjain. Aki viszont nem…
Maradjunk annyiban, hogy a Ruiner túl nehéz, az Easy fokozat más játékokban a Hardnak felel meg, az akció pedig gyakran annyira gyors, hogy polipkezű legyen az, aki mindig a megfelelő gombot tudja megnyomni. Minél több képességünk van, annál több gombot kell használni akció közben, mert ha ezt nem tesszük, egyszerűen legyalulnak minket. Az ellenségek mellett környezeti veszélyek is nehezítik a dolgunkat: robbanó hordók, fentről lövöldöző drónok, és akkor a komolyabb főellenségekről még nem is beszéltünk. A játék túl nehéz ahhoz, hogy szórakoztató legyen, ugyanakkor nem elég változatos ahhoz, hogy ösztönözzön a további próbálkozásokra.
A világ felépítése elképesztően hangulatos és ötletes, látszik, hogy a fejlesztőknek van tehetsége hozzá. Sötét, neonfényes utcák az összes kötelező kellékkel, erotikus bárok, koldusok, bűnözők, füst és kilátástalanság minden sarkon. Bár a játék központi tere szabadon bejárható, felépítése teljesen lineáris, vagyis nem lehet kalandozni ebben a világban, nincsenek mellékküldetések vagy egyéb felfedeznivalók. Ráadásul az egész játék jóval kisebb és rövidebb, mint amilyennek elsőre tűnik – talán ezért is olyan nehéz, hogy tovább tartson. Egy nagyon feszes, nagy tempójú, játéktermi stílusú program, amiben a könnyed szerepjátékos elemek és karakterfejlesztés szinte csak megtévesztésnek vannak jelen. Olyan az összhatás, mintha egy sokkal nagyobb játékot kellett volna pénz- és időhiány miatt jelentősen visszavágni. A pályák szinte kivétel nélkül ugyanúgy néznek ki, csak a bevilágítás tér el valamelyest – az egyiken piros, a másikon kék. A folyosók, a textúrák és a tereptárgyak viszont mindenhol ugyanolyanok. Kár, mert ebben a világban sokkal több potenciál lenne.
Sajnos technikailag sincs rendben a produkció, az Xbox One verzió folyamatosan szaggat, a megcélzott 60 fps képfrissítés gyakorlatilag soha nincs meg. Ez tovább nehezít az egyébként sem könnyű játékmeneten, igaz, az akció magától is bőven használ időlassító effekteket. Maga a látvány egyébként profi, már ha nem kapunk agyvérzést a rengeteg piros színtől, ami gyakorlatilag uralja a képi világot. A remek vizuális dizájn mellett a zenék is dicsérendők, a gyors elektronikus zenék tökéletesen illenek a stílusos, villámsebes akcióhoz.
A Ruiner legnagyobb hibája, hogy túl nehéz, és mivel teljesen lineáris felépítésű, nincs lehetőség extra fejlesztésre vagy gyakorlásra. Ha az egyik „akció-szobában” elakadunk, akkor ott a vége, nincs tovább. A fejlesztők itt túllőttek a célon, nem minden játék lesz attól jobb, ha kontroller-dobálósan frusztrálóra tervezik. A kötélidegzetű, villámreflexű, polipkezű játékosok viszont ezen túllépve egy rendkívül stílusos, menő, profi akciójátékot kapnak. Csak remélhetjük, hogy ez a cyberpunk univerzum nem merül feledésbe, és kapunk majd egy nagyobb, szerteágazóbb, játszhatóbb és érdekesebb folytatást is belőle. Megérdemelné, mert az alapok nagyon rendben vannak.
7
A teszt az Xbox One verzió alapján készült. A tesztpéldányt a Reikon Games biztosította.
