Ryse: Son of Rome teszt
Nem volt még a Crytek számára olyan nehézkesen haladó fejlesztés, mint amilyen a Ryse-é. A hányattatott sorsú játék végül révbe ért, és az Xbox One egyik zászlóshajója lett, egy gyönyörű, erőszakos és nagyszabású kalandot ígérve a római birodalomban. Teszt.
Marius Titus. A római légiós, kinek lemészárolták a családját, ki elmasírozott a világ végére a bosszúért, és kinek utazása olyan megvilágosodással járt, amely hatással volt az egész birodalom sorsára. A Ryse: Son of Rome főhőse nem kiválasztott, nem speciális képességekkel rendelkező különleges teremtmény. Egyszerű ember, aki szabadulni próbál a háború borzalmaitól, mégis úton-útfélen szembesül azokkal. Testvér és fiú, aki bosszúra szomjazik. Hadvezér, aki Róma márvány lépcsőitől Britannia mocskos sárdagonyáin át a Kolosszeum véres homokjáig bejárja a világot az igazság nyomában, miközben a korrupció és az istenek játékának apró eszközévé válik. Hogy hová vezet ez az út, az egy valóban extrém látványos, epikus kampányban élhető át.
A kampány pont annyira hosszú amennyire kell, ennyire jól eltalált ütemezést és tempót ritkán alkalmaznak a fejlesztők, különösen a fejlesztői pokolból való kimászás közben. A Ryse ugyanis eredetileg teljesen Kinect vezérlésű Xbox 360 játéknak indult, fejlesztése Budapesten kezdődött. Aztán - a vélhetően sehová sem haladó projekt miatt - változott a terv, a játékból pedig hagyományos kontrolleres, külső nézetes hack 'n slash nextgen nyitócím lett. Végül ez lett a grafikus technológiájáról elhíresült Crytek egyik (ha nem a) legproblémásabb munkája, így különösen lenyűgöző a végeredmény profizmusa.
Alapvetően lineáris "csőpályákról" beszélhetünk, amelyek itt-ott azért jelentősen kinyílnak. A kampány nyolc fejezete kellően hosszú és változatos, a filmszerű átvezető jelenetek és az akció egyaránt komoly hangsúlyt kap, a képzeletbeli mérleg nyelve nem billen egyik oldalra sem. A fejlesztők tényleg remekül találták meg az összhangot a kettő között, az elvileg teljesen lineáris pályák pedig annyi felszedhető extrát (krónikákat, képeket, történeteket) rejtenek, amik mellett simán elsétál az egyszeri játékos, így több végigjátszás is garantált ha valaki maximalista, a játék pedig még ettől sem válik unalmassá.
Hack 'n slash a Ryse, de a legegyszerűbb fajtából, és emiatt kapta a legtöbb kritikát a program. A harcrendszerrel valójában nincs komoly baj (pontosabban: a baj nem ezzel van), élvezetes, fajsúlyos és kiválóan játszható. Marius a maga mázsás római páncéljában nem fürge nyúl, és ez a mozgásán is látszik. Pajzzsal vagy karddal támadni, védekezni és vetődni tud, a különböző ellenfél típusoknál más-más taktikára van szükség. Általában a hárítás-odacsapás kombináció a nyerő, de a helyzet akkor válik izgalmassá, amikor egyszerre négyen-öten támadnak ránk. Ami gyakori. Ilyenkor rendkívül látványossá fokozódik a harc, ahogy a szélrózsa minden irányában egyszerre vívunk kardpárbajt. Csapás ide, hárítás oda, figyelni minden oldalt, majd egyenként (vagy kettesével) kivégezni a megsebzett barbárokat.
A játékmenettel valójában két probléma van. Az egyik, hogy hiányzik belőle bárminemű kombórendszer - a játék pusztán a sikeres ütéseket fűzi egymás mögé, ebből áll a "kombó", de speciális támadások, gombkombinációk egyáltalán nincsenek. A stílus rajongóit talán ez riaszthatja meg, igaz, egy autentikus római katonától nem is várhatunk csodát. A másik probléma, hogy mindez hosszú távon önismétlővé válik, a különlegesebb kivégzésektől eltekintve néhány óra alatt mindent látunk, amit ez a harcrendszer felkínál.
Ennek ellenére nem unalmas a Ryse, sőt! A kampányt jónéhány egyéb elemmel próbálták megbolondítani, tegyük hozzá, sikeresen. Időnként beülhetünk egy Skorpió (brutál erős nyílvető puska) mögé, dobálhatunk lándzsát, légionárius társainkkal összetömörülve pedig íjászok ellen védekezhetünk, és teknősbékaként közelíthetünk meg másképp bevehetetlen állásokat. A sokak szemében hírhedté vált "QTE kivégzések" abszolút nem kötelezők, viszont érdemes előcsalni őket különböző bónuszokért, és minden hiedelemmel ellentétben nem törik meg az akció lendületét, és huszadjára, századjára sem válnak unalmassá. Brutálisan erőszakos, kendőzetlen jelenetek ezek, ugyanakkor félelmetesen élethűek, az ember összeszorítja az öklét és egy "dögöljetek meg barbárok" felkiáltással rohan a többi közé tovább harcolni. Ez minden csak nem unalmas.
Van a Ryse-nak multiplayer módja is, ez kizárólag két játékos kooperatív lehetőség, bár szólóban is a Kolosszeumba vonulhatunk, ha keményebb kihívás kell. Igen, oda. A multiplayerben saját gladiátorunk van, aki a híres arénában küzd a tomboló közönség, a Cézár és egy remekül eltalált hanghordozású római kommentátor színe előtt. A Kolosszeum belső elrendezése folyamatosan változik, ezek gyakorlatilag multiplayer térképeknek minősülnek, van itt minden a napsütötte római kerttől kezdve erdei erődön át sáros-esős brit faluig, germán bitangok rejtekhelyéig. Az arénában a játékosok különböző objektívákat teljesítenek, van itt mészárlás, területfoglalás, rombolás, megjelölt célpontok elfogása, túszok szabadítása, erőszak, tűz és láng, árnyék és por mindenütt!
Gladiátorunk minden sikeres meccs után tapasztalati pontokat és aranyat kap, ebből jobb felszereléseket vehetünk, így növelve harcosuk statisztikáit. Kifejezetten addiktív, jól összerakott játékmód ez, amit akár baráttal akár idegennel is élvezetes játszani, az elképesztő látvány és a brutális hangulat, ütős jelenetek és harc hosszú időre véresen szórakoztatóvá teszi az egészet. Aki látta a Gladiátor című filmet, az ott látottakat emelje négyzetre, és megkapja a Ryse multiplayerét. A halálba indulók köszöntenek!
A Ryse: Son of Rome alatt természetesen a CryEngine legújabb - jó ég tudja meddig csavart - verziója dolgozik. Az a látvány, amit ez a motor és az Xbox One a képernyőre pakol, egész egyszerűen döbbenetes. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Ryse a mai napig a legszebb videojáték, az új konzol talán legdurvább erődemonstrációja, túlzás nélkül szinte CG minőségű látvánnyal, az átvezető animációkat sokan CG-nek is hiszik, pedig valós időben futó in-engine jelenetek.
Ennyire extrém élethű bevilágítást, kidolgozott arcmimikát és animációkat, fotorealisztikus textúrákat még nem láttunk. A különböző anyagok (fa, kő, ruha szövetek, növényzet) megjelenítése szinte felfoghatatlan, a játék minden helyszínének minden sarkán meg lehet állni körbenézni. Akár valami eszement techdemo, mindenhol effektorgia, a lobogó tűzből dől a pernye, miközben a vizes, sáros talajon a tócsákban megcsillannak a fények, a szakadó esőben fénylő fa deszkákon rohangálunk és harcolunk, vagy épp a lemenő Nap fényében aranyló Kolosszeumra tekintünk rá messziről... Döbbenetes látvány, a legkisebb bokor utolsó levele is mozog a szélben, a márvány szobrok mintha ki akarnának mászni a képernyőből. Ez tényleg az a grafika, ami miatt a nextgen konzoloknak varázsuk van, ez az az ugrás, amit az Xbox One bejelentésekor vízionáltunk a 360-hoz képest.
A Crytek pedig bele is adott mindent, hogy elénk tárja ennek a technológiának a lehetőségeit. Mindenféle napszak és időjárás képviselteti magát a kampányban és a multiplayerben is, a fejlesztők örömmel lubickolnak a különféle effektek (tűz, eső, víz, sár, sűrű növényzet és ezek minden kombinációja) között, a lineáris pályákról pedig gyakran hatalmas panorámákra nyílik kilátás. A filmszerű, tényleg szinte CG minőségű átvezetők rendezése, kamera beállításai, az élethű performance capture eddig nem látott finomságú apró mozdulatokat, érzelmeket ültetnek az arcokra és a figurák egészére. Az eredmény teljes mértékben Hollywoodot idézi, szerencse, hogy a nagy technológiai őrjöngésben sikerült egy jelentőségteljes és mégis alázatos, nem túldramatizált sztorit elmesélni. Ez nem egy öncélú Michael Bay produkció, ha úgy tetszik. A karakterek (különösen a főhős) fájdalma, dilemmái valósnak hatnak, az elképesztő grafika pedig ezt szolgálja ki, nem pedig fordítva. A moziszerű prezentációt a látvány mellett az erőteljes zenék és a szintén nagyszerű szinkronmunka kerekíti ki.
Az a nagy helyzet, hogy a Ryse: Son of Rome tipikusan egy olyan "utálni kéne" skatulyába szorult játék, pedig többszöri végigjátszás és sok multiplayer után sem látom jelét ennek okára. Sem a kampány hosszába, minőségébe, sem egyéb tartalmába nem lehet belekötni, a látvány az egyik legszebb amit valaha láttunk, története, realizmusa minden pillanatban értékelhető. Római birodalmat feldolgozó játék konzolon aligha lesz ilyen még egy, a stratégiai műfajt leszámítva pedig valószínűleg sehol. A harcrendszere viszonylag egyszerű, ez tény, ellenben taktikát és időzítést kíván, nem puszta gombnyomkodást, a leglényegesebb pedig hogy minden egyszerűsége ellenére sokadjára is élvezetes marad. Bűnös, véres élvezet, olyan, amiért a hasonló témájú filmeket és tévésorozatokat is szeretjük. "Róma lüktető szíve nem a szenátus márványpadlója, hanem a Kolosszeum homokja." Ez a játék pontosan visszaadja ezt az érzést. Vitallion parancsnok szavaival élve: Róma a civilizáció. Róma a rend. Róma a hatalom. A Ryse pedig, hölgyek és urak, maga Róma.
8
