Stellaris: Console Edition teszt
Egész galaxisokat hódíthatunk meg a Paradox Interactive stratégiai játékában. A Stellaris végre Xbox One-ra is megjelent, úgyhogy irány a világűr, csillagok (és menüképernyők) között vár az új kaland.
Nagyjából két és fél évvel ezelőtt szívhatták a fogukat a konzolos játékosok, amikor megjelent PC-re a Stellaris, az utóbbi évek egyik legjobb sci-fi stratégiai játéka. A műfaj úgy általában persze eléggé „kontrolleridegen”, úgyhogy konzolos átirat szóba sem jöhetett – gondoltuk. A Paradox Interactive szerencsére nem így gondolta, és az ausztrál Tantalus Media segítségével (ők hozták konzolra a Cities: Skylines-t is) megszületett a Stellaris: Console Edition. Az Xbox One kiadás az 1.7-es verzióval jelenik meg (a nagyobb kiegészítők később várhatók), így tulajdonképpen nem is az a kérdés, hogy milyen a játék, hanem hogy mennyire sikerült konzolra szabni a nem éppen egyszerű programot.
A Stellaris: Console Edition első a maga nemében, konzolon ugyanis még nem jelent meg valódi GSG (Grand Strategy Game, azaz Nagyszabású Stratégiai Játék) – ebben a műfajban nem csupán az építkezés, hanem komplett birodalmak menedzselése, háborúk, politika, de még a társadalmi berendezkedés is hangsúlyos szerepet kap, mindezt több száz, vagy akár ezer éven keresztül, szó szerint galaktikus méretekben. Éppen ezért figyelmeztetés mindenki számára: a Stellaris egy leginkább szövegek és menüképernyők által vezérelt játék, iszonyú mélységgel, úgyhogy a jó angoltudás, a türelem és a sok szabadidő előfeltétel hozzá.
A játék lényege, hogy fajunk 2200-ban elsajátítja a fénynél gyorsabb utazás képességét, így lehetőség nyílik a galaxis más csillagrendszereit feltérképezni. Igazi űrutazó civilizációvá válunk tehát, innentől pedig a cél a kolonizálás, a terjeszkedés és a világűr meghódítása. Az már rajtunk áll, hogy mindezt békés eszközökkel, diplomáciával, vagy mindenki mást a sárba tiporva tesszük. Ez pedig azért Grand, mert egy játék évszázadokat ölel fel, és a galaktikus léptékű döntések mellett minden egyes erőforrást, bolygót, kutatást és hadiflottát magunknak kell menedzselnünk.
Három módon alapíthatunk civilizációt: választhatunk az előre létrehozott fajok közül, véletlenszerűen generálhatunk magunknak egyet, vagy – és ez a legjobb – az alapoktól hozhatunk létre új fajt. Mindent, ismétlem: mindent beállíthatunk, a faj kinézetétől a neveken, uralkodókon és anyabolygón át a társadalmi normákig. Politikai rendszerekről, etikáról, biológiai adottságokról dönthetünk már a játék elején, amik mind kihatnak arra, milyen feltételekkel bővíthetők később a határok. Sok egyéb paraméter is beállítható, például a galaxis mérete és alakja (minden alkalommal véletlenszerűen generált játékteret kapunk), az idegen birodalmak agressziója, elhelyezkedése, és egyéb preferenciák.
Érdemes a tutorialt bent hagyni, mert az első órákban a Stellaris szó szerint letaglózó élmény. Annyi információt, feladatot, küldetést és menüképernyőt kapunk a nyakunkba, hogy azt magyarázó szövegek nélkül szinte képtelenség feldolgozni. Nagyon fontos, hogy az idő múlása bármikor megállítható (illetve három fokozatban szabályozható), így mindig van idő átgondolni a teendőket, nem kell rohanni semmivel. Arra fel kell készülni, hogy ezernyi funkciót kell vezérelni, az erőforrások kitermelésétől új űrállomások és flották építésén túl kutatás-fejlesztés, vezetők választása, idegen anomáliák vizsgálata, és persze konfliktusok, kalóztámadások és egész háborúk is terítékre kerülnek.
A játék elején leginkább a terjeszkedés, az erőforrások megfelelő beosztása a lényeg. A körülöttünk lévő csillagrendszerek felfedezését a birodalom határainak bővítése, a lakható bolygók kolonizálása követheti – persze hogy mi számít lakhatónak, az fajunk technológiájától és tulajdonságától is függ. Bolygók terraformálására is lehetőség nyílik, de minden égitest minden parcelláján meg kell gondolni, mit építünk fel, ott hogyan él a lakosság, mert senki nem akar egy hirtelen jött forradalmat, ugye.
Később elkerülhetetlenül találkozunk idegen civilizációkkal, akik talán merőben eltérőek a sajátunktól. Itt új döntéseket kell hoznunk. Békésen kereskedünk, vagy háborúban megsemmisítjük őket, kockáztatva ezzel a saját fennmaradásunkat? Egyáltalán van-e módunk harcolni, vagy a társadalmi normáink erre nem adnak lehetőséget? Ja, ha nem mondtam volna, a Stellaris egy nagyon összetett játék… Nem is igazán hasonlítható semmihez, amivel eddig konzolon találkoztunk.
Hogy a játék végső szakaszát izgalmasabbá tegyék, a fejlesztők úgynevezett kataklizmákat építettek be. Sok stratégiai cím ott hibázik, hogy egy hatalom már annyira erőssé válik, hogy elkerülhetetlen a végső győzelme. A Stellarisban viszont az egész galaxisra kiható események boríthatják fel a status quo-t. Például elszabadult ősi lények, vagy öntudatra ébredt mesterséges intelligencia, esetleg interdimenzionális agresszorok rohanják le a világot. Lehet, hogy némelyik birodalom jobban alkalmazkodik az új helyzethez, ezáltal végső uralomra tudnak szert tenni a galaxisban. Ezek a katasztrófák egyébként szintén kikapcsolhatók. A játék végén az a győztes, aki gazdaságilag vagy katonailag legyőzi a többi birodalmat, esetleg ezt föderációban (más civilizációkkal összefogva) teszi.
Ha mindez így leírva elképesztően bonyolultnak hangzik, akkor jól végzem a dolgomat, mert az is. A Stellaris egy hihetetlenül összetett, a legapróbb részletekig kidolgozott stratégiai játék, a konzolos verzió pedig megegyezik a PC-ssel, tehát nem történt butítás vagy egyszerűsítés sehol. Az egyetlen hátrány, hogy bizonyos tartalmak, mint a Leviathans, Utopia vagy a Distant Stars és Megacorp kiegészítők, még nincsenek benne, tehát alapból az 1.7-es verzióval kell beérnünk. Így is a fél életünket rászánhatjuk, úgyhogy aki szeretne igazán belemélyedni egy galaktikus méretű stratégiai játékba, az Xbox One-on ennél jobbat jelenleg nem talál.
Kérdés volt, hogy ezt az összetett játékmenetet hogyan sikerül konzolra ültetni. A Tantalusnak ebben már van tapasztalata, és sok óra játék után örömmel jelenthetem, hogy az új menürendszer kiváló lett. Egy nagyképernyős tévé mindenképp előny, mert leginkább szövegekkel és menüpontokkal leszünk elfoglalva, de az irányítás és a menük elosztása ragyogóan ötletes lett. Magát a térképet a szokott módon, az analóg karokkal forgathatjuk, és a ravaszokkal zoomolhatunk, a főbb menükészletek pedig a d-pad négy irányára lettek szétosztva. Felül az erőforrások, alul az értesítések, balra a birodalmi menedzsment (lakosság, kutatások, háborús döntések stb.), jobb oldalon pedig az Outliner kapott helyet. Ez utóbbival kezelhetjük a hajóflottákat és más egységeket.
Az alapok elsajátítása tehát remekül megoldható, de ettől még a Stellaris komoly tanulást igényel. Nem annyiból áll, hogy elkezdünk építkezni, aztán jó napot – ezernyi olyan aspektusa van, és sok olyan váratlan esemény történhet, amikről külön könyvet lehetne írni, és amiket az elmúlt egy hétben valószínűleg én sem láttam. Úgyhogy bármennyire is jó, hangulatos és érdekes, az tagadhatatlan, hogy a Stellaris: Console Edition csak nagyon vékony réteg számára lesz igazán vonzó. Ők viszont életük – egyik legjobb – játékát találják meg benne.
Technikai értelemben sajnos negatívum, hogy a Stellaris nem rendelkezik Xbox One X támogatással, ami az aprólékos menük és szövegek miatt itt akár hátrányt is jelenthet. A képfrissítés stabil, a 3D-s látvány pedig stratégiai címhez képest nagyon szép, a csillagok gyönyörűen ragyogják be a rendszereket, a bolygók tudományos szemmel is úgy néznek ki, ahogy kell. Az égitestekre és az egységekre egészen rá lehet közelíteni, igaz, ennek gyakorlati haszna nincs, de egy komolyabb csata azért egész látványos tud lenni.
Amit viszont feltétlenül ki kell emelni, az a zene! A Stellaris soundtrackje első osztályú, végig olyan zenékből áll, mintha egy nagyszabású dokumentumfilmet néznénk (most azonnal irány a Spotify, és tessék belehallgatni). Ambient, elektronikus, fantasztikus sci-fi zenék, amik önmagukban is varázslatos hangulatot teremtenek a szobában, és felbecsülhetetlen mértékben emelik az egész játék élményét. Ritkán számít ennyit a háttérzene egy játék összhatásában, de ez itt valami csoda.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a Stellaris: Console Edition nem lesz mindenki játéka. Hiába sikerült nagyon jól kontrollerre szabni, a játékmenet mélysége és összetettsége nem változott a PC-s eredetihez képest. Türelmet, tanulást és megfelelő hozzáállást igényel, rengeteg benne a szöveg és a kiismerendő játékmechanika. A fejlesztők viszont bebizonyították, hogy még egy ennyire hardcore műfaj, mint a 4X-GSG is működőképes lehet konzolon, ez pedig óriási fegyvertény. Aki szereti a világűrt, a tudományt, és szívesen belemélyedne egy stratégiai játékba úgy, hogy a feje búbja se látszik ki belőle, annak tökéletes választás. Az ára is rendben van, a későbbi kiegészítőkkel együtt pedig hosszútávú szórakozást és kihívást kínál. Mindenképpen ajánlott darab.
8
A tesztpéldányt a Paradox Interactive / Triple Point PR biztosította.
