Warface teszt
Négy év után ismét ropognak a fegyverek, és hullanak a Blackwood zsoldosai, mert visszatért a Crytek free-to-play lövöldözős játéka. A tartalom bővült, a grafika kopott – ér ez még valamit?
Nem zökkenőmentes a Crytek Kiev, idén már öt éves, ingyenes lövöldözős játékának konzolos pályafutása. A szépreményű Warface szerencsétlen időpontban, 2014-ben próbálta meghódítani az Xbox 360 tulajdonosokat (akkor, amikor az Xbox One már piacon volt), és hiába volt a platform egyik legszórakoztatóbb free-to-play anyaga, a szerverek csak néhány hónapot húztak. Érdeklődés hiányában (és az új generáció terjedésének köszönhetően) még az év decemberében kihúzták alóla a szőnyeget. PC-n viszont a Warface tovább élt, sőt él a mai napig, most pedig újult erővel tért vissza konzolokra, így Xbox One-ra is, hogy újra szembeszállhassunk a Blackwood erőivel.
Aki már Xbox 360-on is játszott vele (és talán érdekes, de egészen népszerű volt azok körében, akik jobban belemélyedtek), az egyrészt nyugodtan, másrészt homlokráncolva fogja tapasztalni, hogy az elmúlt négy évben nem sok minden változott a játék körül. Tartalomból és játékmódból egyértelműen több van (erről mindjárt), de a Warface továbbra is az a – jó és rossz értelemben vett – fapados FPS, ami a kezdetek óta volt. A prezentáció is csak ímmel-ámmal fejlődött, némileg átalakított kezelőfelületet kaptunk, de mai szemmel már teljesen archaikusnak hat az, amit a játék kínál. Ez azonban nem feltétlenül gond.
A Warface gerincét továbbra is az online kooperatív küldetések alkotják. Ezekből meglepően sok van, minden napra jutnak új könnyű, normál és nehéz missziók, amiket ötfős csapatokban kell megoldani. Ezen kívül már elérhetők a Speciális Műveletek (360-on ezek még nem voltak), amik tulajdonképpen a helyi Raid-ek, irtó kemény, akár egy óránál is hosszabb erőltetett menetek, amik persze több jutalmat is adnak. Kiegészült a PvP mód is, amiben már van rangsorolt játék, illetve sokféle meccstípus. A hagyományos Free For All és Team Deathmatch mellett több csapatművelet (támadók-védők, bomba robbantás, CTF stb.) érhető el, hamarosan pedig még Battle Royale is kerül bele. A Crytek játéka tehát tényleg mindent tartalmaz, amit egy online FPS-től vár az ember.
A játékmenet is maradt a régi. Igazán egyszerű, taktikus, leginkább a reflexekre, helyzetfelismerésre és csapatmunkára épülő FPS. A kooperatív küldetések már-már egészen buta módon, céllövöldeszerűen működnek, nyakon öntve némi játéktermi életérzéssel. A lényeg, hogy a csapat minél gyorsabban végigmenjen a teljesen lineáris pályákon, útközben lelőve mindenkit, aki felbukkan. Ja, komoly történetre ne tessék számítani: van a Blackwood nevű gonosz szervezet, akiket a Warface csapat a világ minden táján lelő. Ennyi, haladjunk. A pályaismeret legalább olyan fontos, mint a hagyományos FPS készségek, miután az ellenfelek mindig ugyanott és ugyanúgy bukkannak fel. Ha valaki nem figyel, pillanatok alatt meghal, épp ezért nagyon fontos a csapatmunka, egymás segítése, és hogy már előre tudjuk, hová kell figyelni egy-egy sarkon.
Négy kasztot használhatunk és fejleszthetünk a játék során. A Rifleman feladata az általános harc, és a csapattársak ellátása extra lőszerrel. A Sniper munkaköri leírását nem kell magyarázni, ő az, aki (legalábbis elméletben) a távoli ellenséget is kiszúrja és lelövi. Az Engineer képes visszatölteni a társai páncélértékét, és a közelharcban is hatékony. A Medic feladata talán a legfontosabb, újra tudja éleszteni, illetve fel tudja gyógyítani a csapat többi tagját. Ebben a játékban tényleg élet-halál kérdése, hogy mindenki tudja és végezze a saját feladatát, különben veszett ügy az egész – a Warface szándékosan nehézre lett tervezve. Aki itt nem csapatjátékos, az semmire se fogja vinni.
Éppen ezért döbbenetes, mennyi szerencsétlennel rak össze a(z egyébként villámgyors) matchmaking. Sokan gondolják azt, hogy jók az FPS műfajban, de ez a játék legtöbbjükből garantáltan hülyét csinál. Egyszerűen hihetetlen látni a csapatmunka hiányát, a játékosok vakságát, hogy észre sem veszik a felbukkanó rosszfiúkat, vagy épp gőzünk sincs, hogy egy-egy boss-t hogyan kéne legyőzni. Pedig a játék eléggé bolondbiztos: rikító piros aura veszi körbe az ellenséget, a minitérképen is világít a helyzetük, és rádión is állandóan közlik, mit kéne csinálni. És nem. Nem megy. Elképesztő a misszió végi adatlapon látni, hogy egyesek lövési pontossága gyakran 10% alatti, ők tulajdonképpen a levegőt lövik, és ez nem a játék hibája.
A Warface a maga egyszerűségében egy egészen realisztikus és komoly FPS. Óriási különbségek vannak a fegyverek között, a rájuk szerelhető kiegészítők (távcsövek, tartók, hangtompítók) nagyon komolyan befolyásolják a viselkedésüket. A legtöbb mordály keményen visszarúg, félrehord, amit meg kell tanulni kezelni. A „gunplay” ennél fogva piszok élvezetes, nagyon jó érzés lövöldözni, a kis csilingelő hang pedig, amikor megölünk valakit, sosem válik unalmassá. Ez a taktikus, realisztikus játékmenet, ötvözve a kifejezetten gyors, szinte játékteremszerű akcióval, ma is ugyanolyan élvezetes, mint 2014-ben volt. És talán pont a nehézsége, a csapatmunka fontossága miatt olyan jutalmazó érzés sikerrel befejezni egy-egy küldetést.
Beszéljünk egy kicsit akkor arról, hogy a Warface free-to-play játék, tehát nem mentes a mikrotranzakcióktól. Van benne néhány olyan dizájnelem, ami egyértelműen a költést ösztönzi, illetve a pay-to-win vonalat közelíti. Vannak ugyanis jobb fegyverek, erősebb páncélok, akár olyanok, amik visszatöltik az energiát, és ezekhez, ha nem is közvetlenül pénzzel, de közvetve hamarabb lehet hozzájutni, ha fizetünk. A virtuális fizetőeszköz a Kredit, például ezzel kell venni újraélesztő érméket is (egyébként csak a Medic tud feléleszteni, vagy ha a csapat eléri a következő ellenőrzőpontot). Mégis, a produkció korántsem az a végtelen pénznyelő, mint más f2p alkotások, ahol mondjuk, egy teljes játék áráért vehetünk tankokat, és hasonlók.
Egyetlen forint elköltése nélkül is teljesen jól el lehet lenni a Warface-szel, a mikrotranzakciók inkább a türelmetlenek számára hasznosak. Ha több újraélesztő érménk van, akkor átpasszírozhatjuk magunkat a küldetéseken (bár gyakran ennek sincs értelme), gyorsíthatjuk a fejlődést, amivel a boltban is hamarabb nyílnak meg a fegyverek és eszközök. Nem akarom itt levezetni az egész rendszert, a lényeg, hogy alapvetően okosan van kitalálva, és kis gondolkodással, tervezéssel egyáltalán nem kell sokat, vagy akár bármennyit rákölteni. Nem arról van szó, hogy Pistike megveszi a húszezer forintos csomagot, és máris csillogó arany öltözékben lövi halomra az ellenfél csapatát. Bár pénzzel gyorsabban lehet (minimális) játékmeneti előnyhöz jutni, a Warface-ben mégiscsak a reflexek és a képességek döntenek, PvE és PvP esetén is.
Az elmúlt négy év és a generációváltás sajnos nem hagyott nyomot a játékon, hacsak az idő vasfogát nem tekintjük annak. A Warface grafikailag pont úgy néz ki, mint Xbox 360-on. A felbontás nyilván nagyobb, és most már rögzítetlen képfrissítéssel (60 fps) fut, de ez sajnos nem túl stabil, úgyhogy jó adag optimalizáció kéne még hozzá. Xbox One X támogatás nincs, az sem biztos, hogy lesz, mint ahogy a grafikus beállítások sem mutatnak túl az egykori színvonalon. Őszintén, rég láttam már ennyire egyszerű, roggyant grafikát, minden modern képi hatástól mentesen. Hiába CryEngine, ettől már valóban inkább elsírja magát az ember. Az is tény viszont, hogy pár küldetés után nem ezzel foglalkozunk: van annyira élvezetes a játék, hogy ezt elnézzük neki, ráadásul ingyen van, ugye.
Nem tudom nem szeretni a Warface-t, és a mai napig az egyik legjobb free-to-play játéknak tartom. A fapados egyszerűség, ahogy találkozik a realisztikus fegyverkezeléssel, az az igazi „bare-bones” dizájn, mégis telerakva minden szükséges játékmóddal, és az addiktív fejlődési rendszer így egyben kitűnő szórakozást kínál. Teljesen jól működik, a szerverek alapvetően rendben vannak, sokan is játsszák, másodpercek alatt lehet találni meccseket. Régi, kopottas, de mégis, valahogy azt a vegytiszta FPS játékmenetet kínálja, ami miatt talán megszerettük a műfajt. Ingyenes csomagként ez így teljesen korrekt, én mindenkinek szívből tudom ajánlani, főleg akkor, ha barátokkal együtt játszaná.
7
